Kifordítom-befordítom–szemiotika
A Privát jelzőtáblák kiállítás megnyitójának szövege, elhangzott: 2012. július 20., Bánkitó Fesztivál
K. Horváth Zsolt
Privát? Jelzőtáblák? Nem oximoron ez?
A kiállításon egyebek mellett stilizált vasúti és közúti jelzőtáblákat, útjelző-táblákat, „vigyázz, nagyfeszültség” feliratot, postaládát láthatunk, melyek alapesetben, vagyis stilizálás nélkül, egy nemzetközi jelrendszer közismert részei. A jelrendszer lényege, hogy bárhol érthető, s bár nincs nyelve, ennek ellenére minden nyelvre könnyűszerrel lefordítható. Mint minden közlési rend, ez a jelrendszer is a kommunikáció része, ám annak egy sajátos dimenzióját képviseli, amennyiben lényege, hogy a megnyilatkozás mindig denotatív jellegű. Ez annyit tesz, hogy a jel és a jelentés között közvetlen megfelelés van, másképpen fogalmazva az ilyen állításnak nincs konnotatív, hozzárendelt vonatkozása, értelme, mint ahogyan nincs kontextusa sem; mindig egyetlen jelentése van. A kör alakú, piros alapon fehér vízszintes jelzőtábla egységesen azt jelenti: „behajtani tilos!” Még a legvérmesebb bölcsész sem hivatkozhat arra egy ilyen tábla elvétése esetén a fellépő rendőri közegnek, hogy „aranyos, biztos úr, de ha megvizsgáljuk a kommunikatív aktus kontextusát, akkor…”. Nem, a jelentés, az elvétés és a büntetés biztos, s minden körülmények között teljesül.
E jelrendszer működése természetesen megegyezésen alapul, Közúti Rendeletek Egységes Szabályozásának, közismertebben KRESZ-nek nevezzük, s a bevezetésére az 1890-es években történetek az első kísérletek Magyarországon. 1909-től az ún. párizsi egyezmény szabályozza nemzetközi szinten e jelrendszert, mely akkoriban lényegesen egyszerűbb volt, mint a mai: mindösszesen négy jelzőtáblát találtak ki, a bukkanót, a kanyart, a vasúti átjárót és a kereszteződést kezdték el e sajátos jelrendszerrel előjelezni. Fentebb magabiztosan állítottuk, hogy a közúti jelzések, vagy a később elterjedő ún. piktogrammok esetében megvalósul az „egyetlen jelentés” ritka, bár sokak által vágyott esete, ám ha firtatni kezdjük azt, hogy kik is értik egyértelműen e jelrendszert, rögtön kap egy vajszínű árnyalatot megállapításunk. Mivel e jelek dekódolása, mindennapi értelmezése nem örökölt, hanem tanult folyamat, élhetünk a gyanúperrel, hogy a gyermek is szocializációja során tanulja meg, hogy például a zebra-jelzés nem az állatra, hanem a gyalogátkelőhelyre vonatkozik. Vagyis elsősorban a felnőtt-társadalom érti, s használja. Kezdetben egy gyermeknek gondot okozhat mindez, hisz ez a – felnőttek számára evidens – kommunikáció számára korántsem egyértelmű, sőt többnyire rejtelmes és érthetetlen. Előzetes tudás nélkül nehéz lenne belátni, hogy a kör alakú, piros alapon fehér vízszintes jelzőtábla ellentmondás nélkül azt és csak azt jelenti: „behajtani tilos!” Nem más ez, mint absztrakt leegyszerűsítés, mely bizonyos esetekben (emelkedő, kanyar) formailag, alakilag sematikusan utánozni próbálja a leképezni óhajtott valóságot, bizonyos esetekben viszont nem találunk ilyen mimetikus összefüggést sem.
Ez az absztrakciós mozzanat az, mely a gyermekek számára korántsem egyértelmű, s mely sajátos olvasatokat eredményezhet. A gyermekpszichológiai kutatásai során Mérei Ferenc és Binét Ágnes arra a következtetésre jutott, hogy a gyermek az előzetes ismeret hiányát fantáziával, elméletképzéssel helyettesíti, így pótolja tulajdonképpen a számára hiányzó, merthogy a korai tapasztalatvilágban nem létező „jelentést”. A gyermek tehát nem „hallgat”, nem „nem ismeri” a jelentést, hanem az ismertet alkalmazza az ismeretlenre; ez a gyermeki elméletképzés lényege. Ez persze nemcsak táblákra vonatkoztatható, de feliratokra (mint Szabó Lőrincnél: órás/óriás), felhőkre, foltokra, festéknyomokra és tintapacákra is, vagyis első látásra értelmezhetetlen, összefüggéstelen jeltömegre, melyet a fantázia népesít, telepít be jelentésekkel. Utóbbi már nem csak a gyermeki tapasztalat jellemzője, hisz a lélektanból jól ismert Rorschach-teszt épp ilyen tintapacákból óhajtja feltárni az adott személy személyiségstruktúráját. A Rorschach-táblák alapján épp azt vizsgálja a pszichológus, hogy milyen összefüggést „lát bele” az illető az amúgy összefüggéstelennek tetsző pacákba, foltokba, másképpen fogalmazva arra a fantáziára, értelemadó erőre kíváncsi, mely személyiségünkről árulkodik. A legismertebb talán az az amúgy befejezetlen Rorschach-tábla volt, melyet Kozmutza Flóra vett fel József Attilával; a költő az átlagosnak tekinthető 15 helyett 181 (!) választ adott. Ez a teljesítmény elképesztően gazdag képzelőerőről tesz tanúbizonyságot, s nem véletlen, hogy az irodalomtörténészek vizsgálják, elemzik annak összefüggéseit, hogy a Rorschach-táblák nyomán megfogalmazott képek, hogyan épülnek be József Attila poétikájába, szövegvilágába.
A kiállítás képei számomra erről a képzelőerőről vallanak. Azt a fantáziamunkát tárják fel, amellyel konvencionális jeleket vizuális eszközökkel és poétikai alakzatokkal fel lehet stilizálni, s az átlényegítés révén ki lehet sajátítani őket. A kisajátítás művészetének eme gesztusa épp azt a szemiotikai evidenciát töri fel, melyet korábban abban a kijelentésben ismertünk fel, hogy a táblák esetében: van egyetlen jelentés. A jelzőtábla jelentésének ilyen „privatizációja” azonban arra mutat rá, hogy a befogadás, az értelmezés és a kiegészítés saját útjai révén ezek a táblák messze nem evidensek. A 10 tonnás korlátozást mutató tábla tíz darab egymás mellé helyezett ’t’ betűvé alakult. A vasúti átjáró ’Á’-jából a tilos kiegészítéssel „Tilos az Á” lett, mely a Micimackótól a Mikszáth térig több jelentést is hordozhat. A „behajtani tilos”-ból: lepkeháló, majd szörnyszem és céltábla válik. A vasúti kereszteződést előjelző tábla terhességi tesztté alakul át. A kötelező haladási irányt mutató, ám kettétört nyíl kidőlt fenyőfává módosul. Ugyanígy egy olyan, egyértelműnek tűnő figyelmeztető felirat, mint a „lépcső csúszik” olyképpen értelmeződik, hogy maga a lépcső az, mely a csúszdán lecsúszik. A „tilos művészet” jegyében a közlekedési tiltótáblákból viselkedési normarendszert faragó sorozat szerint többek között „tilos”: egyedül lenni, párban lenni, búvárkodni, szent tehénné válni, vízbe pisilni, vécére ülni, misszionárius pózban szeretkezni, szemüveget viselni, valamint tilos „tilos” táblákkal felvonulni. Magritte közismert és sokat elemzett, Ez nem pipa című képének paradoxonja „egyenesedik ki” azon a képen, mely a tiltás jegyében inkább „dohányozni tilos” jellé alakul. Ezzel akaratlanul is feloldja a Magritte által létesített látszólagos ellentmondást a kép és a szöveg között.
A beküldött pályázatok legnagyobb erénye tehát az – a szó legnemesebb értelmében vett – álnaivitás, mellyel rákérdeznek egy-egy evidens jelentésre, kifordítják-befordítják, kizökkentik az egyetlen jelentés érvényesülését, iróniával oldják fel a „tilos” szó humortalan merevségét. A kreatív félreolvasások, ironikus kiegészítések, vagy a jelzőtábla-kódrendszer más kontextusra való kiterjesztésével a jelentés-áthelyezés gesztusa voltaképpen a Rorschach-teszt kapcsán már emlegetett belelátás, az értelemképzés képességéről szól, így az ötletek szinte végtelennek tűnő ragozása, fabrikálása nem más, mint a képzelőerő diadala. A privát jelzőtábla tehát nem oximoron, hanem a szabályokra, normákra épülő társadalmi valóság rideg merevségének sajátos, ironikus domesztikálása.
***
A fotókat készítette Szilágyi Sára.
