Szöveg: Czifrik Balázs, Gábor Móni
Fotó: Horváth Győző
Amint az első részben ígértük, folytatjuk a Romaversitas Alapítvány hallgatóit bemutató sorozatunkat. A hallgatókat az idei szemeszter utolsó találkozóján kerestük meg. Éppen a Közgazdasági Politechnikum menzáján vacsoráztak. Gondoltunk arra, hogy szép, kerek cikkecskét készítünk, de aztán a sorsokat hallva, úgy döntöttünk, eltekintünk a narrációtól. Három dolgot kérdeztünk: hogyan találkoztak a Romaversitas Programmal, illetve hogyan élik meg és milyen konfliktusok forrása a cigányságuk.
Szász Róbert a Miskolci Egyetem marketing szakos hallgatója, Nagy Veronika pedig az ELTE TÓFK-on tanul.
Számunkra a legfontosabb hozadéka a Romaversitas programnak, hogy itt találkoztunk egymással és most már több, mint egy éve rendkívül boldog párkapcsolatban élünk. Mindketten Miskolcról jöttünk, mégis egy éve Budapesten, a Romver-ben ismerkedtünk meg. A másik nagyon fontos dolog, hogy egy támogató közösségbe kerültünk, ami megerősít minket az elképzeléseinkben. Nem azért jövünk ide, mert kötelező, hanem mert szeretünk itt lenni.
Az anyagi támogatás is fontos, de a jó barátságok, amik itt alakulnak, még fontosabbak. Ez az egész egy jó buli. És bátrabbak is lettünk, ami a világban alakuló konfliktusok kezelését illeti. Büszkék vagyunk rá, hogy a felsőoktatásban tanulunk, örülünk, hogy megcsináltuk és nem csak a roma világ felé nagy dolog ez, hanem a magyarok felé is.
Jó lenne, ha a Romaversitas a cigányságon kívül is ismertebb lenne. Olyan emberek fordulnak itt meg, olyan sorsokkal, életutakkal találkozunk, amik nem csak a roma társadalomnak érdekesek, hanem a többségi társadalom számára is. Ezek a dolgok sokat segíthetnének az integrációban.
Én idén fejezem be az egyetemet. Szeptembertől már Budapesten dolgozom, Vera pedig itt folytatja a Tanítóképzőt. Együtt fogunk élni. Ez talán megkönnyíti majd, hogy kitartsunk amellett, hogy tanulni kell, ez az egyetlen esély. Persze nagyon nehéz, hiszen saját kultúránk ellenében kell kitartanunk.
A szüleink büszkék ránk, sőt öcséinket is a tanulásra bíztatják, de nehezen értik, hogy 22 évesen még nem vagyok anya, hogy az átlag életvitelt feladtuk és hátat fordítottunk ennek. Ők azt sem értik, hogy például Pesten élni, nem nehézség, nem egy túlélendő rossz valami. Persze ilyen családi érvek és a hagyományra is figyelve, néha én is meg-megbillenek, hogy helyesen cselekszem-e, de mindig győz a tudatos elhatározás. Reméljük, hogy a mi gyerekeinknek már nem kell ennyit gyötrődniük, remélem, mi már nekik is tapossuk az utat.
Brassói Vivien Kalocsa, ELTE ÁJK jogász hallgató, BTK művészettörténet szakos hallgatója.
Középiskolában már hallottam a Romaversitasról, és tudtam, ha egyetemista leszek, mindenképpen megpróbálok bekerülni a programba. A hétköznapokban csomó negatív dolog ér minket, ha nem is feltétlenül személyesen, de a cigányságot összességében érintő problémákat is jellemzően sajátunkként éljük meg. Ezek a traumák a mindennapokban feldolgozatlanul halmozódnak. Itt pedig havonta egyszer, amikor együtt lehetünk, meg tudjuk beszélni ezeket a negatív élményeket. Mert mindegy, hogy romungrók, beások vagy oláh cigányok vagyunk, ez itt egyáltalán nem számít. Közöttünk egyáltalán nem érződik, amit velünk szemben többek közt hangsúlyozni szokás, hogy a magyarországi cigányok között nincs összetartozás. Én azt érzem, hogy nagyon elfogadók és toleránsak vagyunk egymással. Felemelő érzés, hogy van cigányértelmiség, és vannak céljaink.
Mindig állítottak elém egy nagyon magas mércét, amit át kellett ugranom
Nekem egyébként az óvoda volt az aranykor, a békeidő. Az általános iskola második felében és a gimiben már egyedül én voltam cigány. Borzasztó volt, ahogy a diákok és a tanárok megnyilvánultak a cigányságról. Mindig állítottak elém egy nagyon magas mércét, amit át kellett ugranom, és ha ez sikerült, akkor állítottak egy magasabbat. És amit Ildikó és Roland tapasztalt az egyetemi hallgatók gondolkodásáról sajnos meg kell, hogy erősítsem. Beszélgetek valakivel, és amíg nem tudja, hogy cigány vagyok, addig minden tök jó, de amint kiderül a cigányságom, akkor felépül egy fal, ami megálljt parancsol. Ha pedig rögtön kiderül, hogy roma vagyok, hiába van meg a tehetségem bizonyos dolgokhoz, akkor extra elvárásokat támasztanak, és mindig igyekeznek megtalálni azokat a kis területeket, amelyeken nem tudom megállni a helyem.