Szöveg: Gábor Móni

Fotó: Horváth Győző

Zsidó is és magyar, vagy akár arab esetleg indiai, akinek nincs identitása, de nála mélyebb és sokrétűbb identitása nehezen lehet földi halandónak. Kételkedő, de hisz abban, hogy a zene komoly ellentéteket, évezredes ellenségeskedéseket is áthidalhat. És egy valamiben biztos, a szaxofon számára a legmegfelelőbb hangszer. Vázsonyi Jánossal beszélgettünk.

- A zsidó zene mit jelent neked?
- Részt vettem egyszer egy nagyon érdekes beszélgetésen, amely a zsidó identitásról szólt. Akkor azzal kezdtem, hogy nekem nincs zsidó identitásom, ami persze nem igaz, de nem szeretem, hogyha engem akár a zsidó, akár a református származásomhoz kötnek. A viszonyomat legjobban a következő történettel tudom megmagyarázni. Zsidó édesapám temetésén hallottam magamban egy számot. Azt hittem, hogy egy létező dallam szólalt meg bennem. Haza mentem, lejegyeztem, és megkérdeztem egy kántort, hogy szerinte ez melyik zsidó dal? Ő azt mondta, ilyen dallam nem létezik a zsidó liturgiában. Az én olvasatomban viszont ez a dallam apukám üzenete, amiben rengeteg dolog benne van. Az, ahogy tizennyolc évesen megélte a második világháborút, ahogy a Duna partra vitték.  Ebben a dallamban erősen megjelenik az ő élete és a hozzáfűződő viszonyom. Úgy tűnik, akkor mégis csak van zsidó identitásom. De látom azt is, mint a zsidó közösségben is jelen lévő ember, hogy mi válthat ki másokban ellenérzéseket. Ez azért különösen jó, mert én belülről látom a hibákat, és ezeket ki is mondhatom.

- A zenével, akár a te zenéddel, valóban lehet enyhíteni az ellenérzéseket?
- A legszebb példa erre a Chalaban egyik tagja, aki arab és komolyan meg is éli a származását, a hitét, és mégis egy zsidó lányt vett feleségül. Ő már a saját életével, és persze a Chalaban a zenéjében megvalósítja a békés együttélést. Mi, én és ők, ott zenélünk együtt, és csodálatosan működik minden. Ha ezt az én zsidó vagy a többiek arab barátai látják, bennük is békés érzetet kelt. Én ebben hiszek.

- Hogyan kerültél a Chalaban zenekarba?
- Ez messzire nyúlik vissza. Játszottam egy klezmer jazz-t játszó zenekarban, a Nigunban. Ezzel a zenekarral a zsidó megbékélés jegyében, egy „békekoncerten” léptem fel a Fonóban. Itt fellépő volt a Chalaban zenekar is, akik marokkói zenét játszanak. Nagyon tetszett ez a zene, így ott maradtam kicsit örömzenélni a marokkói fiúkkal, megvalósítva ezzel a világbékét. Ebből az lett, hogy bekerültem a Chalaban zenekarba. Egyébként először velük játszottam a Bánkitón.

Ha ma lennék húsz éves, akkor is a szaxofon lenne a választott hangszer, annál jobbat nem tudok.

- De nem csak velük léptél fel tavaly.
- Nem, nem, de mindeközben tagja lettem egy másik zenekarnak is, a Hágeser-nek. Ők igazi keverék zenét játszanak. Szakrális zsidó zene keveredik a raggie-vel. Ez bulizósabb zene, mint a marokkói. Na, velük is felléptem a Bánkitón.

- Idén augusztusban milyen zenét és melyik együttessel játszol a Bánkitó Fesztiválon?
- A Hágeser-rel, akikkel bulis, urbánus zsidó zenét játszunk. Ez a zene össze tudja kapcsolni a zsidóságnak a két legjellemzőbb magyarországi megnyilvánulását. Az ortodox, szakrális vonalat azzal a vonallal, ami inkább az összekacsintós, de „nincs igazán identitásunk” érzésként jellemezhető leginkább. Polnauer Flóra gyönyörűen énekel szakrális dallamokat, de ez egy kicsit lazább köntösbe van ágyazva. Így az élek, amik mostanában egyre élesebbek, el tudnak simulni egy kicsit.

- Mit szólsz ahhoz, hogy a Bánkitó fesztiválon amatőrök és profik zenélnek együtt?
- Szerintem eleve nincs profi és amatőr. Ha valaki amatőr, de tisztában van a korlátaival, például csak két tikfát tud összeütni, de azt jó ütemben, egyenletesen teszi, esetleg még hozzá mormol egy mantrát, egyszóval hozzáad a zenéhez, akkor ő az én szememben már profi. Engem inkább az zavar, ha egyik zenekarban csak amatőrök, a másikban csak profik játszanak. Ilyenkor az egyik, a profi, elmegy egy technokrata irányba, az amatőröknél pedig a rutin és a technika hiánya visszavesz a produkcióból. Én annak vagyok a híve, ha az amatőrök és profik együtt zenélnek. Az amatőrök lelkesedése, lendülete sokszor már elveszett a profikból, így remekül kiegészíthetik egymást. Azok a zenekarok, akik kvázi amatőrök, de kitartóan nyomják, és a közösség működteti őket, könnyen profikká válhatnak. Ilyen például a Quimby, aminek a tagjai elkezdtek együtt zenélni és profi produkcióvá nőttek.

- Mi a véleményed a sok különböző műfajú zene együtt szerepléséről?
- Ennek nagyon örülök, mert én is csak úgy tudok létezni, hogy sok műfajban vagyok jelen. A barokk zenétől, a jazz-en keresztül, a népzenén át, a dj-kig mindenhol teszem a dolgom. Egyébként azt hiszem, egysíkú lenne a zeném a közönség számára is, és persze saját magamnak is. Én nem egy zenekaros ember vagyok.

- Az arabon, a zsidón kívül más népek zenéjével is foglalkozol.
- Nagyon szeretem az indiai zenét, mert az európai zenével ellentétben, az még egy ősi tisztaságot hordoz. Ez fizikai értelemben is igaz. Ott a felhang rendszer tisztán jelenik meg, míg az európai zenében van egy hangolási módszer, amit temperálásnak hívnak. Ez a rendszer gyakorlatilag csalás, és mindez azért, hogy minél színesebb zeneműveket lehessen komponálni. Egy temperált zongorán azonban a hang fizikai értelemben szinte soha sem tiszta. Ezért érdekelnek nagyon az olyan zenék, mint a mongol felhangének vagy az indiai zene, vagy akár a gregorián, ahol igazi, tiszta hangokat hallhatok a maguk egyszerűségében és szépségében. Persze a magyar népzene is fantasztikus, egy kimeríthetetlen kincsestár. Nemrég ismertem meg egy csodálatos énekesnőt, Magyar Borit, aki gyönyörűen énekel magyar népdalokat. És azt hiszem, hogy ez meg a magyar identitásomat erősíti.

- Hatalmas a magyarországi fesztivál kínálat, és jellemző, hogy egy-egy zenei stílusra fűzik fel a programot a szervezők. A Bánkitón ellenben nagyon sok mindent találni. Melyik megoldás áll hozzád közelebb?
- Szeretem, ha sok minden van a palettán. Ilyenkor a napszakhoz, a hangulatomhoz választhatok. Olyan ez, mint az indiai zene, ahol napszakokhoz kötődnek a ragák. Sajnos a nagyobb fesztiválok már nagyon specializálódnak egy-egy műfajra, így sok előadó kimarad, mert nem fér bele a koncepcióba. A Szigettel meg az a gond, hogy már olyan sok minden van, hogy az már befogadhatatlan. Ha kis fesztiválon van sokféle dolog, az mindenképpen jó.

- Másképp készülsz egy olyan fesztiválra, ahol van egy „társadalmi feladat” is, nem csak a jó buli a vezérmotívum?
- Annyiban készülök másképp, hogy ilyenkor szeretek ott maradni a fesztiválon. Nem ez a „megyek, fellépek, eljövök” a  hozzáállásom, hanem szívesen maradok, és részt veszek. A Bánkitó ilyen fesztivál, ahol szeretnék lent maradni. Nekem egy ilyen alkalom ugyanis egyben nyaralás is.

- Mit gondolsz az összművészeti fesztiválról, mint műfajról?
- Életem egyik legjobb koncertje egy ilyen eseményen, konkrétan a Múzeumok Éjszakáján volt. Persze egy összművészeti rendezvény lehet, nagyon erőltetett is, például akkor, ha a kapcsolódások a különböző műfajok között nem belső indíttatásból jönnek. Akkor működik ez jól, ha nekem, aki zenélek, fontos az a másik valaki, aki teszem azt, felolvas, és kettőnk között létezik egyfajta mindkettőnk által átérzett belső kapcsolat.

- Ha most lennél húsz éves, és most kezdenéd a pályádat, mik volnának azok a kulturális tájékozódási pontok, amikhez igazodnál? Mit tanulnál? Melyik szórakozóhelyet tartanád fontosnak? Milyen zenét csinálnál?
- Azt hiszem, a szórakozóhely a Gödör klub, az Erszébet téren. A Gödör rendkívül sokszínű, közvetíti azokat a humanitárius értékeket, amik nekem fontosak. Zenében elég nehéz a döntés. 40 évesen pop zenét hallgatok, jó pop zenét szeretnék csinálni, ugyanakkor nem zárhatom ki a jazzt és a népzenei múltat sem. Azt hiszem, ugyanezt próbálnám megvalósítani, amit most, hogy az előbbiek ötvözetével variálnék úgy, hogy mindez ne legyen erőltetett. És azt hiszem nem zenét, hanem zenetörténetet tanulnék, mert ugyan sok mindent lehet tanulni, mondjuk a Zeneművészetin, de ott erős a versenyszellem, és az sajnos rombolja a zenét. Másrészt a Zeneművészeti egy zárt közösség, ahol sok mindent megadnak, de amikor kikerül az ember az életbe, ezt nem tudod használni, mert az élet egyrészt sokkal egyszerűbb, nincs szükség arra a rengeteg dologra, másrészt viszont sokkal keményebb is, mert kint csak az életképes dolgok maradnak meg. Olyan zenét kell csinálni, ami az előadóból is őszintén jön és a közönség is vevő rá.  Egy biztos, ha ma lennék húsz éves, akkor is a szaxofon lenne a választott hangszer, annál jobbat nem tudok.

-----------

Névjegy: Vázsonyi János 1970-ben született Budapesten, zenész családban. A budapesti Zeneművészeti Egyetem jazz tanszakának szaxofon szakára járt, majd a Buddhista Főiskolán folytatott tanulmányokat. Első zenekarával, a jazzrockot játszó Egon a falonnal, fellépett a Pori Jazzfesztiválon. Következő együttesével, a Drumsszal, három etnojazz nagylemezt készített. Jelenleg a Tritonnal ugyancsak a jazzt és a népzenét ötvözi, klasszikus zenei elemekkel megtoldva.