Kiállítás megnyitó
Szirtes András: Szellemarcok - Spiritual Faces
Persze mindnyájan nyugodtak lehetünk, hiszen mint oly jól tudjuk a kiállítás megnyitók általában alkalmatlanok arra, hogy a képeket megnézzük. Elsősorban a társadalmi érintkezés protokolláris kifejeződése egy-egy ilyen esemény, ahol a régi ismerősök esznek, isznak, pletykálkodnak s néha néha azért odapislantanak egy-egy éppen mások által nem kitakart képre, felismerni vélvén valakit rajta.
A szerencsétlen művész meg ott áll kirittyentve s félig merev mosollyal nyugtázza a feléje irányuló felszínes kérdések özönét, miszerint melyik képen ki látható, milyen technikával készült a kép, mennyibe került, egyébként is hogy van és miből él?
>Nos ezekre a kérdésekre legjobb ha nem is próbál válaszolni, hiszen az egész színjáték nem a válaszokra irányul, hanem inkább egyfajta felszínes csevegés eltartott kisujjal a kézben lévő félig kilöttyenő vörösborral vagy pezsgővel valamint egy apró pici félig száraz de ízletes sajtospogival a másik kézben a kérdező részéről, aki végül is igencsak örvend az alkotóval való találkozásnak hisz az, az ő jelentőségét növeli vizuális szempontból, méltán reprezentálva a művészhez fűződő látszólag bensőséges viszonyát és ismeretségét.
Ami a képeket illeti, hát nem vagyok elégedett. Egy két kivételtől eltekintve, melyet nyilván a véletlen szült, mikor az alkotó nem figyelt eléggé oda, a képek jelentős része sematikus és felszínes. Csak egy dologra épül majdnem mindegyik, a szembenézésre bele a kamerába, aztán a szerencsétlen néző gondoljon, amit akar. Attól hogy szép emberek vannak a képen, mint afféle objektumok, még nem alakul ki semmilyen viszony vagy érzelem az őket leképező majd mindenféle vegyszerekkel manipuláló művész és a modellek között. Kimondottan bosszantó, hogy az egyébként valóban szemrevaló hölgyek és néha urak ily módon be lettek húzva a csőbe az önmagát fototerapeutának kinevező művész által, akinek nyilvánvaló, hogy fogalma sincs a női lélekről csupáncsak aberrációjának, csajozási vágyainak próbál ily módon kielégülést okozni. Egyszerűbb lett volna, ha nem pocsékol ennyi filmanyagot, fotópapírt, vegyszert és energiát, hanem megtanul gitározni és fellép néhány jól begyakorolt trendi rockzenével a színpadon, ahogy azt régen is tették a fiúk, akik ily módon akartak férfiúi exhibicionizmusuknak néző közönséget és hódolókat szerezni.
Tanácsolnám a művésznek, hogy ezután az ötéves zsákutca után térjen vissza a természetbe, és ahogy azt eredetileg is képzelte, mint a honlapján olvasható Fototerápia szinopszisból kiderül, menjen a fák közé és fényképezzen tájakat, hátha az jobban fog menni neki.
Azért akárhogy is, - mint Amerikában is szokás, - legalább a befektetett munkája mennyiségét elismerve, tapsoljuk meg azért ezt a szerencsétlen embert.
