Tavaly nyáron, nagyjából épp egy évvel ezelőtt volt, hogy a Fórum Színház előadására várva gyülekeztünk az utolsó napjait élő Tűzraktér udvarán. A várakozás elhúzódott, mert a szervezők az utolsó pillanatban szembesültek vele, hogy az épületben lekapcsolták az áramot, így új megoldás után kellett nézni. Ennyitől azonban nem riadtak vissza, így rövid idő múlva már mind az emeleten ültünk a halvány gyertyafényben, egy fiú játszani kezdett a gitárján, és előléptek a szereplők.
Egy fiú. Egy lány. Aztán még egy fiú. Mindegyikük mondott valamit, néhány mondatot arról, hogy ki ő, és mi történt vele. A diák, aki most tudta meg, hogy az egyetem, ahová évek óta készült, nem indítja meg a képzést, mert ilyen szakmájú emberekre nincs szüksége az országnak. A rokkantnyugdíjas, akitől megvonták a nyugdíját, és most nem tudja, mihez kezd majd. És a középkorú férfi, aki most kapta meg a levelet, hogy a közüzemi tartozásai miatt megkezdődik ellene a kilakoltatás.
Az első mondatokból máris nagyon jól tudtuk, hol vagyunk.
Ez a történet nem olyan, amin bárkinek is lehetséges lenne kívül maradnia. Itt van körülöttünk, a szembejövő emberekben, és ha mi éppen megússzuk, a mások élete akkor sem hagy minket érintetlenül. A fórumszínház pedig tudatosítja ezt az összekötöttséget, amikor bevon a cselekménybe, megszólít, és felteszi a klasszikus kérdést: te mit tennél a helyében?
Szabó Vera, az egyik alkotó kiemeli, hogy a részvételi forma mellett a fórumszínháznak két további lényeges eleme van: a klasszikus színházzal ellentétben itt a szereplők, és eredetileg a közönség is a témában érintett emberekből áll, és ezek a csoportok valamilyen módon mind a társadalmi elnyomó struktúrák áldozatai. Az előadás így túlmutat egyszerű játékon és önismereti helyzetgyakorlaton is: valódi társadalmi fórummá válik, ahol a kérdéseknek húsbavágó jelentősége lesz.
Idén nyáron ennek a továbbfejlesztett változata vár ránk a Bánkitó Fesztiválon: a neve Törvényhozói Színház, a probléma pedig megint a lehető legközelebbről érint mindenkit. A közelmúlt az egész világon és benne Magyarországon is arról szólt, hogy az emberek nagy tömegei felismerték, a fennálló rendszer nem az ő javukat szolgálja, és egyre erőteljesebben elkezdték hallatni a hangjukat. A társadalmi aktivizmus a jelen pillanat egyik nagy ígérete, egyben a jövő nagy ismeretlene is: a reményteli tapasztalat, hogy lehet befolyásunk a dolgok menetére, csak a dolgok kezdetét jelenti. Következő lépésként alaposan át kell gondolni, hogy mit szeretnénk elérni, és megtalálni az oda vezető utakat.
A Törvényhozói Színház erre vállalkozik, mikor azt vizsgálja, az egyén milyen módon lehet hatással a társadalmi folyamatokra: saját testével a barikádokon, vagy a jog elvont rendszerén keresztül. Annak a tavalyi előadásnak hangos szimpátiatüntetés lett a vége, a közönség és a szereplők együttes skandálása közepette; idén még nem tudjuk, mi lesz, de a lehetőség minden pillanatban ott van, hogy felálljunk. A szereplők mi vagyunk, a közönség mi vagyunk.
