Bánkitó siserehadosztálya

 A Város Mindenkié a hajléktalanokért van, ahogy itthon eddig még senki: felülről érkező segítségnyújtás helyett eszközt ad a kezükbe, amivel változtathatnak az életükön, és megmutathatják a világnak, hogy ők is emberek. Három aktivista, Gabi, Gyula és Géza mesélt a csoport munkájáról.

Mivel foglalkozik a Város Mindenkié?

Gabi: A Város Mindenkié egy hajléktalan-érdekvédelmi csoport, amiben hajléktalanok és aktivista szövetségeseik dolgoznak együtt azért, hogy a lakhatás alapvető emberi jog legyen Magyarországon: a kormány alakítson ki egy olyan szociális lakáspolitikát, amellyel minden embert megfelelő bérlakásba juttat, és ne rendészeti kérdésként kezeljék azt, hogy a hajléktalanok még mindig az utcán alszanak.

Gyula: A másik célunk az, hogy a jelenlegi hajléktalan emberek érdekeit próbáljuk védeni, átadni nekik a tapasztalatainkat, valamint a hajléktalan-ellátórendszerrel együtt dolgozva, de azt bírálva a szociális ellátáson próbálunk javítani.

Géza: Nagyon fontosnak érezzük, hogy a társadalom minél szélesebb rétegeivel megismertessük, hogy a hajléktalan emberek hogy élnek, mit csinálnak, mivel kell nekik megküzdeni a mindennapjaikban. Ezért járunk iskolákba, ahol megpróbáljuk a felnövekvő generációval elfogadtatni, hogy ameddig hajléktalanság van, addig a hajléktalanokat is ugyanolyan emberként kezeljék, amilyen emberek ők, és a társadalom minden tagja.

Mi történik egy ilyen iskolai programon?

Gyula: A program címe „Első kézből a hajléktalanságról”; eredetileg egy hatvan perces interaktív beszélgetés volt nagyon sok kérdéssel, amit kibővítettünk egy szituációs társasjátékkal, ahol indulásként tizenhét mező van, és a hajléktalan emberek egy napi programját mutatja be. Két csapattal játsszuk, mind a kettő kap egy induló szituációt, ahol egyedül, pénz nélkül, iratok nélkül marad valahol, általában egy pályaudvar környékén, és a különböző mezőkben különböző nehézségekkel találkozik, mint az illemhelyre való bejutás, a rendőrségi igazoltatás, az intézményi segítségkérés különböző változatai. A végcél, amit végül is nem árulok el, mert titok, hogy estére valamilyen módon eljusson valahová.

Géza: Szoktunk nekik adni piros pontokat kérdésekért, meg ilyesmikért, azt nem mondom el, hogy mi az, a győztes csapat kap egy kis jutalmat. Mi ezt bábukkal játsszuk, a bábukat se mondjuk el, hogy miért, mert a bábuk is mindig mások, attól függ, hogy milyen a közönség és milyen a szituáció. Azért kell belevinni egy kis játékosságot, mert komoly dolgokról könnyebb úgy beszélni, ha komolytalanul csinálja az ember: akkor mi is nyíltabbak és felszabadultabbak vagyunk, és ők is hamarabb felszabadulnak, és többet mutatnak magukból.

Milyen visszajelzéseket kaptok?

Géza: Én nemrég kapcsolódtam be ebbe a programba, és számomra nagyon meglepő volt, hogy a mai fiatalság mennyire zárkózott az első beszélgetés előtt, és mennyivel nyitottabb utána a mi problémáinkkal szemben, amikor eljövünk onnan. Nagyon sokszor előfordul, hogy másfél órát szánnak ránk, és ők szüneteket, mindent feláldoznak, hogy maradjunk és beszélgessünk. Nagyon érdekes, hogy kapunk visszajelzéseket tőlük, amiben leírják az tapasztalataikat: az első ilyen iskolai programon nem voltam ott, de amikor elolvastam azokat a pár mondatos visszajelzéseket, amiket ők írtak, én majdnem elsírtam magam, és harcoltam érte, hogy abban az iskolában a következő alkalommal én is ott legyek. Hála az égnek, most már voltam ott háromszor, és megtapasztaltam, milyen az a kapcsolat, ami köztünk és a diákok között kialakul, mennyire nyitottak és mennyire befogadóak.

Gabi: Nekem az a véleményem, hogy a mai ifjúság véleményét csak ezekkel az osztályfőnöki órákkal lehet átformálni, hiszen ők csak azokat a hajléktalanokat látják, akik kint vannak az utcán, koszosak, isznak. A csoport ezért is próbálja meg átformálni ezeknek az ifjaknak a hozzáállását, hogy azok is ugyanolyan emberek, őket is föl kell emelni.

Mi a helyzet a társadalom többi részével? A felnőttek hozzáállása még formálható?

Gabi: Ez a játék úgy van kitalálva, hogy bármely korosztállyal lehet játszani: a különbség az, hogy másképp kell hozzáállni az emberekhez. Mást mondok egy tizenhat évesnek, és másképp játszom egy harminckét évessel, mert tudom, hogy a tizenhat éves még fogékonyabb, egy harminckét évesnek pedig már van egy kialakult képe a hajléktalanokról, és azon kell változtatnunk. Tehát nem mindegy, hogy melyikkel miként játszunk.

Géza: Szerintem is korosztály-független a dolog: most volt először Budapesten hajléktalan séta, ahol én voltam a hajléktalan idegenvezető, és a Menhely alapítványtól jött velünk két szociális munkás, akikkel kitaláltuk az útvonalat és mindenhova kitaláltunk valami kis sztorit. Én a saját élményeimet mondtam el, ők pedig a munkájuk során megtapasztalt dolgokat. Tizennégy évestől az ötven évesig mindenféle korosztály részt vett ezen a sétán, és mindenkinek tudtunk olyan élményt nyújtani, ami miatt érintve érezte magát.

Gyula: Már játszottuk egy Corvinusos rendezvényen, ahol a TEK vezetője mit is mondott, hogy elmegy piálni? Annyira kiborították ezek a nehézségek, hogy azt mondta, na most megy a kocsmába. Tehát komoly felnőtt embereket is el lehet érzékenyíteni a programmal. Mi bárhová elmegyünk, ahol érzékenyítési nap van, akár nyugdíjas klubba is, de legnagyobb értelmét mégis a gimnáziumi korosztálynak látom: ők a jövőben lehetséges, hogy döntéshozatali helyzetbe kerülnek, és egy ilyen élménnyel a birtokukban már lehet, hogy nem csak olyan íróasztal melletti döntéseket fognak hozni.

A Bánkitó Fesztiválra is ezt a játékot hozzátok?

Gyula: Igen, azt gondoljuk, hogy azt fogjuk csinálni, amit eddig: pár percben bemutatkoznak az érintettek és a szövetséges aktivista, ezek között lehet kérdéseket feltenni, majd utána lenyomunk egy társasjátékot. Az egyetlen újítás az lesz, hogy szabadtéren most fogjuk először előadni.

Géza: Valószínűleg még egy kerekasztal-beszélgetésben is részt veszünk több másik szervezettel, ahol a hajléktalanságról, a lakáspolitikáról és hasonló dolgokról beszélgetünk.

Gabi: És előnye ennek az osztályfőnöki órának, hogy ez az öt ember lehet, hogy nem ismeri egymást, de akik együtt játszanak, általában összebarátkoznak, összekovácsolódnak. Végül is azt szeretnénk, hogy mindenki érezze jól magát, és utána talán egy kicsit más szemlélettel menjen haza a fesztiválról.

 Az interjút készítette: Balázs Anna